Verseny előtt általában nehezen alszom el, ez most se történt másként. Hajnali két órára állítottuk az órát, 11 kor még forgolódtam, miközben kint kopogott az eső. Kis alvás után csörgött telefon, keltünk is mert műsor van. A buszindulás előtt még gyors kávézás majd elindultunk a 15km-rel arrébb lévő rajthoz. Elég kapkodósra sikerült mivel még keresgélni kellett még hol adhatjuk le a táskánkat. 3:25 fele beálltunk a rajtzóna végére. A bemelegítésre már nem volt időnk, így az egyhelyben joggolás maradt. 3:30-kor a piros jelzőfényeket begyújtották majd megindult a 300 fős mezőny. Érzésre azért jó tempós kezdést vállalt be mindenki a bő 3 kilométer aszfaltos felvezető részen. Tomi visszább vett így egyedül maradtam. Ezt követően ráértünk a terepre, ami egyből jó meredek volt. Ez a szakasz a Semnoz csúcsig tartott ami 18km, 1400m szintemelkedéssel. Amit egész egyszerűen a Mátrabérc Kőkútpuszta-Kékes szakaszához hasonlítottunk. Nagyjából hozta is az elképzelést, sőt technikailag még könnyebb is. A nagy rohanás után már voltak benne felfele belegyalogolós részek is. Kicsit erősebben mentem a tervezettnél, de valahogy nem tűnt megterhelőnek, meg is állapítottam, hogy jól sikerült a helyezkedés, mivel elég egy tempót mentem a körülöttem lévőkkel. Kicsit később már szépen lehetett 1-1 helyet mindig előrébb lépni. Közeledve az első csúcshoz, szépen ki volt rakva fáklyákkal a nyomvonal, és már lehetett hallani nagy a hangulat fent, megy az állé,állézás… Az ereszkedés egy nyitott részen következett már világosban. Szépen lehetett haladni, csodás környezetben. Majd beértünk ismét az erdőbe, ahol picit még sötét volt, de lámpa nélkül már épp lehetett menni. A következő völgyig semmi érdemleges nem történt, elhaladtunk pár gazdaság mellett, közben ment a helyezkedés. A 2. csúcs  Col dela Cochett után egy jó meredek sziklás ereszkedés következett, néhol köteles biztosítással… bár erre azért most nem volt szükség. Már épp leétem, ha jól emlékszem egy Litván srácot előzve, a ragasztás ellenére hírtelen kibillent a bokám meghúzva a külső szalagot, amivel már 1,5 hónapja bajlódok. Miki még azt a tanácsot adta hogy ilyen esetben nem szabad levenni róla a terhelést hanem nyomni kell tovább hogy helyre álljanak a szalagok. Eléggé fájt néhány percig. Pont leértem a 36-nál lévő itatóhoz, kis aszfalt, majd újabb mászás következett, ami elég meredek volt ahhoz hogy ne keljen végig futni. Kezdett enyhülni a fájdalom, de felfele pipa voltam nagyon, hogy még van 50 kilométer  és lehet ki kell állnom előbb-utóbb a lábam miatt, de mindez éberen tartott, minden egyes lépésre figyeltem, nem szabad többet hibázni. Doussard (44km) felé ereszkedve már egész jól ment a lejtőzés, kicsit visszavéve a nehezebb részeken egész vállalhatóan haladtam. Meglepetésemre még így is lehetett helyezést javítani, köztük 1-2 Olasz, Argentin skalpot szerezve. A pont sokára jött el mivel a falu egy völgybe van és 2-3 km míg át futsz az egyiktől a másik lábához. Itt Glokner várt minket, a 2. felére szánt frissítőkkel. Mondta hogy Miki pár perccel van előttem,amin csodálkoztam is, de mint utólag kiderült nem véletlenül. Ez egy fontos rész a  pályában mivel itt még jó erőben kell lenni, mert a következő hegy igen szint intenzív, amiben van 2 alábukó, így 3 nehéz mászós szakasz van benne. Az 1. meredeksége Cole dela Forclaz-ig olyan hogy ha jó állapotban vagy akkor szinte végig kifutható, de ha már fáradsz, a gyaloglással rengeteget lehet bukni. Jól ment a mászás, sikerült is hozni 3 helyet, egy Kanadai, Afrikai, majd egy Ausztrál srácon, utóbbi még a végén hátba vert. Közvetkezett a 2. buktató után a hegy középső szakasza, ahol egy Holland srácot sikerült elhagyni, majd közeledtem egy Francia lány felé. Ez a rész itt már tipikus alpesi látványt nyújtott, zöld hegyoldalakkal, itt-ott legelésző tehenekkel, kolompoló szurkoló emberekkel a pálya mellett. Majd az utolsó alábukás után megkezdtük az újabb mászást a Roc Lancrenaz-ig 1620m, ami nagyon meredek lett már a végére. A Francia lányt már nem láttam, és rám is jöttek már felfele. Felérve a csúcsra egy keskeny kúpos sziklán álltam, ami tele volt kecskékkel, körülöttünk pedig felhőpamacsok. Gyönyörű látvány volt, de közben meg is tántorított az az 58km a 4000m szintjével. Megittam még a maradék pár korty izómat, mielőtt megkezdtem a hosszú meredek ereszkedést, ami még az elején kedvemre való volt, mivel nem kell nagy energiát belefektetni. Közben összeakadtunk a Holland sráccal, akivel oda vissza előzgettük egymást a hegy aljánál lévő ivó pontig, ahol megbeszéltük, hogy ez bizony kemény volt. Épp még időben értünk ide, mert ezen a szakaszon már nem volt nálam folyadék, és már szolidan kezdte csipkedni a görcs minkét lábamat Alapos frissítés után elhagytam a srácot, és egy viszonylag enyhén hullámzó rész következett, amit még az előző szakasz dehidratáltsága miatt nem tudtam rendesen kipörgetni. Viszont Menthon-St. Bernard 70-nél lévő pontnál egész feltámadtam. Glokner ide is ki tudott még jönni, úgyhogy segített kulacsokat tölteni, majd pár szelet banán után újult erővel elkezdtem az utolsó emelkedőt. Itt már éreztem, hogy ez meglesz, a legtöbb részt még kifutottam, hoztam is még 7  helyet a Mont Baron csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tóra, amit megkerültünk.

Lefele már tudtam mi vár rám mert csütörtökön bejártuk ezt a szakaszt. Ez az utolsó 4km a 800m-es ereszkedésével már nem igazán tetszett a combfeszítőimnek, de már csak az lebegett előttem hogy biztonságban leérjek vigyázva a bokámra. Ezen a sziklás lefelén hárman visszaelőztek köztük az Ausztrál akivel 48 környékén találkoztunk. Az utolsó 1,5 az már ajándék volt a parton tapsviharban végigrongyolni. Nagy élmény volt nagyon, benne lenni a Magyar csapatban, és ebben az erős mezőnyben végigküzdeni magamat. Végül a 229 teljesítőből az 51. helyre érkeztem be.

Track: https://www.strava.com/activities/316411469

Képek az útvonalon: http://www.peignee-verticale.com/2015/06/photos-maxi-race-championnats-monde-trail-2015.html